Terepgyakorlat a Velencei Lagúna

A világ legjobb field trip-jén voltam a héten. Ezt nem lehet felvezet sehogy – bár ezt valószínűleg azért gondolom így, mert hajnalig tartó tanulás után, kávét szürcsölve írom ezt a bejegyzést reggel 7-kor.

Bevallom, az indulás előtt voltak kételyeim, hogy jó ötlet elmenni egy ilyen utazásra egy vizsgaidőszak előtt, de már az odavezető úton megnyugodtam, hogy igen, remek döntés volt. A tanár fantasztikus sztorikat mesélt például arról, hogy hogyan szerzett vissza egy egész szigetet az ottani őslakosoknak a kínai maffiától, hogy megmarta egy majom az őserdőben, ő hogyan gondolkodik a tanításról és a többi. Az első megállónk Caorle volt, ahol az ottani élővilágot figyeltük meg, beszéltünk a környezet kialakulásáról és funkciójáról. Aztán jött a pokol egy mocsaras nádas formájában – gondolom itt az olvasóban végtelen mennyiségű kérdőjel merül fel. Mindenkinek egy cipője volt a 3 napra, így mit volt mit tenni, mezítláb vágtunk neki a végtelennek tűnő mocsárnak. Azonban az első lépésnél mindenki szétvágta a talpát - valamint a második, harmadik és ötvenkettediknél is -, és annyira fájdalmas volt minden lépés, hogy kínunkban inkább nevettünk. A félórás szenvedés után azonban a mennyország terült el előttünk:

Ezt a látványt nem kell túlbonyolítani: fantasztikus volt a Adriai-tengerben hűsölni, és kipihenni a fájdalmak okozta fáradtságot. Itt láthattuk, hogy a tanár teli van varrva, volt rajta például börtöntetkó minőségű krokodil, ágon ülő madár, vagy a legutóbbi házasságának az időpontja.

Következő célállomásunk Caorle egy másik szeglete volt, ahol az ottani Cassoni-féle nádfedeles házakat néztük meg – mint kiderült, a tanárnak is van egy ilyenje Padovában, az 5 közül az egyik az övé.

A szállásunk Jesolon volt, ahol a vacsora mellett, bortól megmámorosodva beszéltünk az élet nagy dolgairól. Kissé komolytalannak tűnhet a szituáció, viszont megint megtapasztalhattam ennél a tanárnál – róla már ejtettem egynéhány szót egy korábbi bejegyzésemben -, hogy ő nemcsak a tananyagot akarja leadni nekünk, hanem a gondolkodásunkat is formálni akarja. Nagyon jó egy intelligens, sok mindent elért professzorral megvitatni bizonyos dolgokat és megosztani a tapasztalatainkat. Ha Padovába jöttök tanulni, akkor mindenféleképpen vegyetek fel egy órát Andrea-Sigfrido Camperio Cianihoz!

Második nap Buranoba és Mazzorboba látogattunk el, ahol arra voltunk kíváncsiak, hogy miért is nem szívleli egymást a két település. Itt 4 fős csapatokat alakítottunk ki – mindegyik élén egy olasz diákkal -, akikkel kérdőíveket töltettünk ki a helyi lakosokkal. Persze ezalatt lehetőségünk volt a városokat is megcsodálni, valamint én a két török lánytól, akikkel egy csapatban voltam, néhány török szót, mondatot is megtanultam. Miután közösen megbeszéltük a tapasztalatainkat, visszautaztunk Jasolora, ahol kimerészkedtünk a tengerpartra is.

Burano

Életkép

Ezen az estén tengeri herkentyű(burgere)ket és halat vacsoráztunk, amiktől eldobtam az agyamat, annyira finomak voltak. Ezen az estén folytattuk az előző napi diskurálásokat, és akikkel tovább maradtunk ébren, lementünk a tengerpartra folytatni az eszmecserét. Természetesen ismételten nagyon jól éreztem magamat.

Az utolsó nap Muránoba utaztunk el, ahol arra voltunk kíváncsiak, hogy ezen a szigeten élő emberek hogyan is tudnak „életben maradni” – Evolutionary Psychology óra keretein belül voltunk ezen a field tripen, így leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen adaptív „módszereket” alakítottak ki az évszázadok során. Természeten itt megcsodálhattuk a híres-neves muránoi üvegeket, egy mesterember be is invitált minket, ahol megcsodálhattuk, hogy hogyan is készül el egy alkotás – akkor éppen egy madarat formázott meg.

Estére hazaértünk, és amilyen jó időnk volt az egész utazás alatt, olyan szörnyű várt ránk itthon – éppen olyan, mint amilyen Magyarországon.

Azt kell hogy mondjam, hogy valószínűleg a legjobb field tripemen vettem részt, ahol a világ leglazább tanárával, egy remek társasággal, csodálatos helyeken voltam, és életre szóló élményeket és tapasztalatokat szerezhettem. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy elmentem. És bár nem vagyok a selfie híve, a tanár mégis csinált egy nagyon jót: