Haza. Stop.

Készvégeennyistop. Még nem igazán fogtam fel, hogy véget ért egyik legcsodásabb 5 hónapom, és még nem motoszkál bennem a post-Erasmus depression, valószínűleg majd a következő héttől kezd majd el mindkettő tudatosulni-éledezni bennem. Azonban nem unatkoztam az utolsó hetemen sem Padovában és Olaszországban.

Miután elmentek vendégeink, Zoltán kuzinnal gondoltam egyet, és nekivágtunk a stoppolásnak, és meg sem (akartunk) állni Bolognáig. Akartunk... Táblákkal, szendvicsekkel felszereltem találtunk egy megfelelő helyet, majd nekiláttunk. 1 óra után felvett minket egy idősebb úr, aki azt mondta, hogy nem visz le minket Bolognáig, azonban kitesz minket az autópályán egy benzinkútnál, mert az sokkal jobb hely a stoppolásra. Örültünk neki és megköszöntük jó szándékát, folytattuk tovább stoppolásunkat a benzinkúton. Szemünk teli volt csillogással, reménnyel az első 3 órában, utána azonban egy csapásra meguntuk és visszafordultunk.

Ám ez sem volt annyira egyszerű. Az autópályán nem akartunk sétálni, így lefordultunk egy kis faluba, hogy azon keresztül menjünk haza. Haza is jutottunk másfél óra gyaloglás és fél óra buszozás után. Összegezve: 3 óra stoppolás alatt Padovából eljutottunk egy benzinkútig, majd onnan 2 órába telt, míg hazajutottunk. Gratulálok!

Nem hagytuk, hogy a sors diadalmaskodjon felettünk, így másnap vonattal vágtunk neki az útnak. Bologna nagyon hangulatos város, kicsivel nyugodtabb, mint Padova. A főteret azonban felújították, ezért nem tudtuk 100%-osan kiélvezni minden látványosságát a városnak. Így is kellemesnek mondhatom utolsó padovai Erasmus utazásomat.

Az utolsóelőtti napomon megejtettem egy búcsúsétát a városban, bejártam a számomra legfontosabb helyeket, megittam egy kávét és elgondolkodtam az élet nagy dolgain. Nagyon kellemes volt, hogy találkoztam azzal a két idős magyar hölggyel, akikkel az Erasmus legelején találkoztunk – ők mondták nekünk, hogy lesz magyar mise március 15.-én. Ők is emlékeztek rám, elbeszélgettünk egy 10-15 percet, majd tőlük is búcsút vettem. Estére Zoltán kuzinnal egy igazi pörköltet csináltunk, hiszen búcsúvacsorát tartottunk Gonzalóval, Eduardoval és Barna bácsival együtt. A vacsora után kimentünk a Pratto della Vallera, ahol búcsúitalozgatást tartottam további barátaimmal együtt. Nagyon jól telt az este, nagyon boldogságos volt az egész.

Az utolsó nap elintéztem a kijelentkezést, a kollégiumi szoba takarítását és kulcsok leadását. Elbúcsúztam a portugáloktól, a lengyelektől, majd nekivágtam csomagjaimmal a buszállomásra. Zoltán kuzin és Barna bácsi kikísértek, tőlük is búcsút vettem, és nekiindultam a 10 órás buszútnak is. 

Jövőhéten még írok egy utolsó blogot, amiben összeszedem legszebb pillanataimat, valamint a pro és kontrákat.

Vendéglátomás

A 12-13 napos utazásomból megérkezvén azt tapasztaltam, hogy kétféle Erasmus diák van Padovában:
                1. Akik még mindig tanulnak valamilyen vizsgájukra – szerencsétlen portugál barátaink is ebbe a csoportba tartoznak, hiszen nekik július 23.-án lesz az utolsó vizsgájuk. Nagyon sajnálom őket, hogy ebben az irtózatos melegben kell tanulniuk naphosszakat.

                2. Akik már végeztek mindennel, és éppen nyaraláson vannak.

Talán Zoli kuzinnal mi vagyunk a kivételek, hiszen mi éppen a nyaralásból érkeztünk vissza, és már szinte semmilyen kötelességünk nem volt az egyetemmel kapcsolatban, így szinte egyedül maradtunk a 35-36 fokos melegben. Természetesen ilyen körülmények között szinte semmi értelmeset nem lehetett csinálni, így nagyon, de nagyon unatkoztunk – persze nem kell annyira sajnálni minket, olykor találtam elfoglaltságot, például olasz barátommal, Riccardoval – aki jön meglátogatni engem Budapesten július végén – elfrizbiztünk egy délutánt.

Azonban ezen a héten már volt programunk, hiszen jöttek hozzánk vendégek: először Roli barátunk látogatott meg, akivel először lementünk a közelünkben lévő Garda-tóhoz. Fő úti célunk Sirmione volt, arrafelé vettük is az irányt, amint megérkeztünk a vonatállomásra. Azonban Sirmione az állomástól 2 órányi sétára volt, ami a nyári kánikulásban nem igazán kellemes – sajnos bennünk ez a felismerés másfél óra után realizálódott. Kimerülten érkeztünk meg a szépséges kisvárosba, ahol fagyival próbáltuk lehűteni felforrt agyvizünket. Természetes úsztunk egyet a tóban is, ami ugyancsak kellemes volt, de legközelebb nem akarom megtenni ezt a távot gyalog. Egyébként ha valaki neki szeretne vágni a Garda-tónak, szerintem 7-8 napot szánjon rá, hatalmas, nagyon sok mindent meg lehet és kell is nézni, ha már ott van az ember.

Rolival persze bejártuk Padovát is, megmutattuk neki a helyi látnivalókat, Spritzet ittunk és pizzát ettünk. Az ő távozása után azonban nem sokkal később újabb ismerősök érkeztek hozzánk, mégpedig Viki és barátnője, Teó.

Velük az első nap Trevisoba mentünk, ahol meglátogattuk azt az éttermet - Le Beccherie - , ahonnan származik a tiramisu. A város maga nagyon szép, azonban elég egy fél napot rászánni, ennyi idő alatt bőven meg lehet mindent nézni és kóstolni.

A következő napon, a nagy meleg miatt is, strandolásra adtuk a fejünket, és elmentünk a közeli Chioggiara. Nagyon élveztünk mindannyian a semmittevést, a fürdőzést a tengerben. Azonban mindannyian homárra égtünk le, a mozgás így kissé fájdalmassá vált.

A hét második fele a vendégek miatt nagyon jól telt, azonban már érzem az Erasmus végét, hiszen kötelességek és emberek hiányában csak tengődök, valamint csütörtökön búcsút veszek a várostól és a barátoktól. Jövő hétre még egy kisebb utazást tervezek Bolognába, Ferrarába, Ravennába és San Marinoba, amit stoppal és couchsurfinggel szeretnék megtenni.

Róma aromája

Milánó és Nápoly után megérkeztem Rómába is Zoltán kuzinnal és Barna bácsival, ahol azt láttuk, hogy egy csomó helyen félbehagyták az építkezéseket, és az emberek ezeket látogatják meg borsos belépődíjakért cserébe. De vannak helyek, amiket befejeztek, azokat érdemes megnézni. Lássuk ezeket.

A szállásunkat a vasútállomáshoz volt közel – ami nem kecsegtetett sok jóval korábbi tapasztalatainkból kiindulva. Egy egyszerű hostel tárult elénk 6 ággyal, rosszabbul mutatott, mint a képeken, de a tulajdonos kedves volt, meleg víz is akadt, így nem igazán lehetett panaszunk.

Első utunk a Vatikánba vezetett, ahol természetesen megnéztük a Szent Péter Bazilikát, a Vatikáni Múzeumokat, valamint az Angyalvárat. A Bazilika hatalmas – ez a legnagyobb ilyen épület a világon (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_largest_church_buildings_in_the_world ) -, lenyűgöző, az ember órákat képes lenne elnézelődni. Láthattam a Pietát is, aminek nagyon örültem. Innen a múzeumok felé vettük az irányt, ahol hatalmas sor fogadott minket – igaz, mi soron kívül mentünk be, mert a Bazilikánál megvettük a jegyeket. A múzeumban így is rengeteg ember volt, szinte sodrottam az árral – ennek nem örültem, voltak helyek, ahol nem tudtam annyi időt eltölteni, amennyit szerettem volna. Így is láthattam többek között Raffaello termeit – bennük például az Athéni iskola című festményét -, vagy a Sixtus-kápolnát, ami egyszerűen döbbenetes volt. Körülbelül 40-50 percig ámultam-bámultam Az utolsó ítéletet, ahol folyton észrevettem valami újat.

 A Vatikán

Szent Péter Bazilika

A Piét

Athéni iskola

Ádám teremtése

Angyalvár

A következő nap az ókori Rómát, azaz a Forum Romanumot néztük meg. Ezen a napon már érezhető volt a hátunk mögött hagyott napok túrázásai, nagyon fáradtak voltunk, hogy nem tudtuk teljesen élvezni a folyamatos sétálást.

Tasli nem kellett szerencsére, hogy összeszedjük magunkat. Természetesen bementünk a Colosseumba is, aminek külön örültem, mert egy gyermekkori vágyam vált valóra, hogy kívül-belül láthattam ezt a csodás épületet. Egy kis pihenés után megnéztük egy üveg bor fogását a római éjszakában.

Forum Romanum

Colosseum

A harmadik napon, vasárnap ismét megfordultunk a Vatikánban, hiszen délben a Pápa beszédet tartott, amire mi is kíváncsiak voltunk természetesen. Innen a Villa Borghese parkjába mentünk egy picit szundítani, majd ugyanitt meglátogattuk a Galleria Nazionale d’Arte Modernat. Ez éppen jól jött, nyugodtan, lassan végig lehetett menni a kiállításon, ahol láthattam van Goghtól, Rodintól, Monettől, Duchamptól, Klimtől alkotásokat. Innen indultunk tovább a Spanyol-lépcsőhöz, amit teljes egészében nem tudtam megcsodálni, mivel éppen felújították egy részét – ugyanezért nem láthattam teljesen a Trevi-kutat sem.

A Pápa

Rodin

van Gogh

Klimt

Rengeteg mindent megnéztünk, lehet, hogy túl sokat is. Azt tudom ajánlani, hogy Rómára szánjatok legalább 5-6 napot, hogy kényelmesen meg tudjatok nézni mindent, úgy sokkal jobban lehet élvezni a túrát. Én sem panaszkodhatom, a 12 napos túra alatt bejártam Olaszország 3 legnagyobb városát, voltam az EXPO-n, körbehajóztam Caprit és még sorolhatnám is. Örülök, hogy visszaértem Padovába, ahol portugál lakótársaink széles mosollyal fogadtak minket.

Egy szelet nápolyi

Ahogy az előző blogomban írtam, Nápoly felé tartottam és épségben meg is érkeztem. Találkoztunk német barátainkkal, teljes lett a csapat és elindultunk szállásunk felé is – az apartmanunk nem Nápolyban volt, hanem kicsit távolabb S. Agnelloban. Angelika fantasztikus lakást talált, így egy-egy utazás után szívesen tértünk vissza, nem úgy, mint például korábban Pisában. De honnan is tértünk vissza?

Az első estén természetesen nem mentünk sehova, mer nagyon fáradtak voltunk, viszont a második nap egyből a szépséges Amalifra mentünk strandolni. Hihetetlenül jó érzés volt feküdni és semmit sem csinálni, annyira gondtalannak éreztem magamat. Gondom volt azért, mert szerencsésen otthon felejtettem a fürdőruhámat, így én csak térdig mentem be, valamint a hasamat sütettem a parton. Lári-fári, így is nagyszerű volt, és legalább még egy okkal több, hogy visszajöjjek.

A második napon állt össze a csapat, két társunk, Ellen és Hannah ekkor érkezett meg Nápolyba, ahol mi a vasútállomáson vártuk őket. Innen indulva bele is vetettük magunkat a városnézésbe. Nápoly... fantasztikus! Tényleg annyira mocskos, amennyire mondják, de éppen annyira jó is. A kis utcákon mindent meg lehet találni, a 10 éves robogós sráctól kezdve, a szeméthegyeken át, a kommunista foglaltházig. A városnak azon pontjai, ahol a látnivalók vannak, gyönyörűek, az odavezető utak azonban túlzsúfoltak, piszkosak és élettel teltek. Megettünk egy-egy pizzát természetesen a világ első pizzázójában is – bár kicsit bizonytalan vagyok, hogy tényleg az original elsőben ettünk, több különböző forrást is találtunk. Nem tudtunk mindent megnézni idő hiányában, ide is vissza kell jönnöm. Valamint hogy bemutassam az ottani állapotokat: a metrón szó nélkül tűrték azt emberek, hogy 3 jólfésült fiatalembert rágyújtott egy méretes intergalaktikus dárdára – értsd: jointra.

És eljött a harmadik nap is... eszméletlen, csodálatos, fantasztikus, fenomenális és a többi. Béreltünk egy csónakot Sorrentoban, és elindultunk körbeutazni Caprit. Ez volt az egyik legmenőbb dolog, amit eddig valaha csináltam. Gyönyörű egy hely! Barlangokban úszkáltunk, strandoltunk, hajóztunk... kell ennél több? Nem.

Negyedik nap Pompeit és a Vezúvot vettük be. Elsőre a nyugvó vulkánra mentünk fel, ám engem annyira nem varázsolt el: a vulkánról elénk terülő kilátás gyönyörű volt, érdekes élmény volt, ám ár-érték arányban nem nyújtotta azt, amire vártam. Azonban Pompei nagyon tetszett, az elpusztult város hatalmas területen terül el, ha el be akarjátok járni az egészet viszonylag nyugodtan, akkor legalább 4-5 órát szánjatok rá.

Összességében hatalmas élmény volt, nagyon jól éreztem magamat, a németek hihetetlenül kedvesek, segítőkészek, aranyosak voltak, jobb utazópartnereket nem is kívánhattam volna. Kicsivel – egyébként sokkal – többet költöttem, mint ahogy elterveztem, így valószínűleg pár tervezett utazásomat le is fogom mondani, amit júliusra terveztem. Azonban ma már Olaszország legnagyobb városában, a hajdani Római Birodalom központjában, az Örök Városban, RÓMÁBAN vagyok!

Csömörből örömbe

A csömör természetesen kissé túlzó, ez inkább csak arra vonatkozik, hogy indulásom napján, délután 3 órakor írtam még egy fantasztikus vizsgát és onnan utaztam a reptérre, ahol Zoli kuzinnal ismételten nekivágtunk Olaszországnak. Már hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a jegyet, ami mindössze 4490 forint volt, így nem volt okunk semmiféle félelemre. A gépünk este 8-kor indult, a repülőút alatt semmi probléma nem volt, épségben megérkeztünk. Az olaszok azért cselesek, csak a repülőtérről eljutni a városba busszal 10 euró – összevetve, 2 hónappal ezelőtt 9 euróért foglaltunk le Rómából Padovába tartó vonatjáratot. Éjfélre meg is érkeztünk a szállásunkra.

Másnap találkoztunk német barátunkkal, Thimoval, akivel bejártuk az egész várost – a német lányokkal csak este találkoztunk a folyóparton. Egyetlen nap természetesen nem elég egész Milánóra, azonban megnéztük a Duomot, Galleria Vittorio Emanuele II, Teatro alla Scala, Castello Sforzesco és a többit. Természetesen meg akartuk nézni Az utolsó vacsorát is a Santa Maria delle Grazie templomban, azonban nem jártunk sikerrel, mert a belépők már hetekkel ezelőtt elkeltek. Emiatt – és a többi kimaradt látványosság miatt is – a jövőben majd vissza kell jönnöm Milánóba. Lári-fári.

Galleria Vittorio Emanuele II

Duomo

A város rendjét egy kicsit megkavarta, hogy az amerikai First Lady, Michelle Obama is tiszteletét vette az EXPO kiállításán, és az ő látogatása miatt egy-két utat le is kellett zárni. Mondanom sem kell, hogy a hosszabb várakozások mit okoztak az utakon:

A második napon az EXPO kiállítást látogattuk meg, ahol többet baktattunk mint Zsákos Frodó és csapata. Ezt a rendezvényt se lehet 1 nap alatt bejárni alaposan, így számunkra a legizgalmasabbnak tűnő színhelyeket néztük meg – nekem a német, illetve a lengyel pavilon tetszett a legjobban.

The Tree of Life

A magyar pavilon

Összességében Milánó nagyon tetszett, az eddigi városoktól nagyon eltérő méreteiből adódóan. Mindenkinek ajánlani tudom akár a várost, akár a világkiállítást. Én jelenleg Italo vonattal robogok 300 km/órás sebességgel Nápoly felé. 

Röviden-tömören

Sokáig törtem a fejemet, hogy hogyan is tudnám „hú de nagyon” izgalmassá, érdekessé varázsolni eheti blogbejegyzésemet, azonban lehetséges, hogy a körülmények áldozatává váltam, és egy átlagos hetet töltöttem el (még) itthon.

Ezen a héten csupán egyetlen egy darab vizsgám volt hátra, amit sajnos csak 2-es sikerült megírnom, így szomorúan ugyan, de megyek belőle javítani a következő szerdán – azért is szontyolodtam el igazán a rossz eredmény láttán, mert szerdán este indulok vissza Olaszországba, és a délutáni vizsga után egyből indulhatok a repülőtérre, ami nem lesz túlságosan komfortos. Természetesen emiatt le is kellett mondanom pár programomat, amiket a hét elejére terveztem.

Azonban az Erasmus utánra már terveztem is egy újabb programot: egy olasz barátomat fogom elszállásolni és körbevezetni a csodálatos Budapesten. Kedves barátom, Riccardo nem Erasmus+ hallgató, csupán Padovában él, és párszor csatlakozott hozzánk Padovában, és nagyon jóba lettünk, egy nagyon szerethető figura.

Portugál ismerősöm és barátnői szinte az egész hetet Budapesten töltötték, ahol bejártak és megcsodáltak mindent. Nagyon szerettem volna találkozni velük, azonban sajnos mindig akadt valamilyen elfoglaltságom éppen az adott időpontra, de nem kellett a lányokat félteni, Zoli kuzinom tudott rájuk időt szakítani és segíteni nekik mindenben.

Igazán sajnálom, hogy most csak ennyit tudtam mesélni, de megígérem a következő héttől ez változni fog, és a történeteim minősége és mennyisége visszakerül a rendes kerékvágásba, ugyanis szerdán – a vizsga után – indulok vissza Olaszországba, azonban nem Padovába megyek először, hanem Milánóba, onnan Nápolyban, majd legvégül Rómába.

Újra itthon 1.0

Levizsgáztam mindenből, pénteken az evolúciós tanárnál mulattam a csoporttársaimmal együtt, szombaton tanultam, majd eljött a vasárnap, amikor is egész nap kedvetlenül, sok kérdőjellel, fáradtan és álmosan készültem fel a 10-11 órás hazaútra:

A hazaút förtelmes volt, körülbelül másfél órát tudtam aludni, a maradék időben leginkább csak próbáltam aludni, próbáltam tanulni, vagy hallgattam a busz hátuljában lévő duhajkodást, ahol egy megnyerő társaság alkoholtól mámorosan légfrissítővel fújták be egymást – ha az olvasóban felvetődött a kérdés, hogy miért fújják be az emberek egymást légfrissítővel, akkor sajnost csalódást kell okoznom neki, hogy nem tudok rá válaszolni én sem.

Amikor azonban megérkeztem hétfőn hajnali fél 6-kor Budapestre, a következő meglepő tény fogadott: „Mindenki magyarul beszél.”

Azonban nem volt sok időm feldolgozni ezt az újonnan szerzett információt, mivel az albérletembe vánszorogtam, ahol aludtam egy frissítő másfél órát, majd kávé segítségével tanuláshoz láttam csoporttársaimmal a Margitszigeten. Kedden és szerdán délelőtt vizsgáztam, utána jött egy kisebb pihenés, amikor is végre találkozhattam a barátaimmal, volt, akivel a Dunába lógattuk a lábunkat, és volt, akikkel a Deák téren mulattam.

Balassagyarmatra pénteken jutottam el, ahol édesanyám hortobágyi húsos palacsintával várt engem, és végre ehettem tejfölt is, ami nagy hiánycikk volt a messzi Olaszországban. Természetesen örültem, hogy újra találkozhattam a családommal, a cicámmal, az itteni barátaimmal. Szombaton volt egy kisebb osztálytalálkozóm a gimnazista osztálytársaimmal, valamint egyik barátomnak éppen a születésnapját is megünnepeltük. Annak is örültem, hogy pénteken végre aludhattam legalább 5 órát, mert ezt a megelőző napokban nem igazán tudtam megtenni.

Direkt nem hasonlítom össze most a két országot – mi hiányzik/hiányzott az egyikből, és mi a másikból -, mert ezt majd a legutolsóban szeretném, valamint az a tény, hogy 17.-én utazok vissza Olaszországba, valószínűleg befolyásolná a válaszaimat. Amíg itthon leszek, tanulok és vizsgázom tovább, valamint habzsolom az életet.

Búcs-út 1.0

Vizsga, prezentálás, tanulás, értetlenül magam elé meredve próbálni feldolgozni azt a tényt, hogy megint hazamegyek, tanulás, vacsora és pakolás.

Zoli kuzinnal azt beszéltük az előző hétvégén, hogy a következő – azaz a mostani – hét hihetetlenül lassan fog eltelni, hiszen kedden vizsgázunk, szerdán prezentálás, utána pedig tanulhatunk az otthoni vizsgákra – mert igen, megyünk Budapestre vizsgázni a következő héten. Ezzel szemben már vasárnap van, és 4 óra múlva indul a buszunk hazafelé.

Kedden megírtam a második Anthropology Applied to Psychology kurzus második vizsgáját, amin 28 pontot értem el a 30 pontból – olyan témák szerepeltek, mint a Cognitive Accuracy, Body studies, Religion és a többi. Volt egy-pár olyan rész, amely teljesen kiborított – mint például a Neurotechnology –, de az eredményem végül szinte tökéletes lett, aminek nagyon örültem. A tanárt nagyon kedveltem, nagyon rendes fazon volt, és egy képet is készítettünk vele:

Szerdán következett az Evolutionary Psychology prezentáció, amivel rendesen meggyűlt a bajom: az én témám az Aggression and Warfare volt – ezzel nem is volt probléma, hiszen én választottam -, még az alapkönyvvel sem, amiből a bevezetést kellett csinálni, viszont a cikkel, amit be kellett mutatni pluszba, sajnos nehézkesen boldogultam. Ez látszódott is, a tanár meg is jegyezte ezt, hogy a produkcióm második fele nem sikerült igazán jól. Ezek után felszabadultabb voltam, mert mehettem a többiekkel a folyópartra kávézni, mehettem a kollégiumba tanulni az otthoni vizsgákra.

Péntek este az Evolutionary Psychology tanár meginvitált minket saját lakásába egy intercultural vacsorára. Már korábbi írásaimba is megjegyeztem, hogy ez a tanár hihetetlenül jó fej, egy jó tanár, fantasztikus sztorijai vannak – veszett majom, sziget visszafoglalás -, és a pénztárcája is rendesen tele van: gyönyörű lakása van hatalmas területen, amely tartalmaz egy nádfedeles kuckót is. Mindenki fantasztikus ételeket hozott, a hangulat is remek volt. Azonban nem volt nagy erezd el a hajam, mivel várt ránk a tanulás másnap.

Én már vasárnap is van. 18:45-kor indul a busz, reggel 6-ra érkezik meg Budapestre, kedden és szerdán délelőtt pedig 1-1 vizsga fog rám várni. Amikor valamelyikünk – Zolin kuzin vagy én – megemlíti, hogy hazamegyünk, akkor általában egymás szavába vágunk, hogy „nenenenenene”, hiszen nagyon érdekes lesz számunkra minden.

Terepgyakorlat a Velencei Lagúna

A világ legjobb field trip-jén voltam a héten. Ezt nem lehet felvezet sehogy – bár ezt valószínűleg azért gondolom így, mert hajnalig tartó tanulás után, kávét szürcsölve írom ezt a bejegyzést reggel 7-kor.

Bevallom, az indulás előtt voltak kételyeim, hogy jó ötlet elmenni egy ilyen utazásra egy vizsgaidőszak előtt, de már az odavezető úton megnyugodtam, hogy igen, remek döntés volt. A tanár fantasztikus sztorikat mesélt például arról, hogy hogyan szerzett vissza egy egész szigetet az ottani őslakosoknak a kínai maffiától, hogy megmarta egy majom az őserdőben, ő hogyan gondolkodik a tanításról és a többi. Az első megállónk Caorle volt, ahol az ottani élővilágot figyeltük meg, beszéltünk a környezet kialakulásáról és funkciójáról. Aztán jött a pokol egy mocsaras nádas formájában – gondolom itt az olvasóban végtelen mennyiségű kérdőjel merül fel. Mindenkinek egy cipője volt a 3 napra, így mit volt mit tenni, mezítláb vágtunk neki a végtelennek tűnő mocsárnak. Azonban az első lépésnél mindenki szétvágta a talpát - valamint a második, harmadik és ötvenkettediknél is -, és annyira fájdalmas volt minden lépés, hogy kínunkban inkább nevettünk. A félórás szenvedés után azonban a mennyország terült el előttünk:

Ezt a látványt nem kell túlbonyolítani: fantasztikus volt a Adriai-tengerben hűsölni, és kipihenni a fájdalmak okozta fáradtságot. Itt láthattuk, hogy a tanár teli van varrva, volt rajta például börtöntetkó minőségű krokodil, ágon ülő madár, vagy a legutóbbi házasságának az időpontja.

Következő célállomásunk Caorle egy másik szeglete volt, ahol az ottani Cassoni-féle nádfedeles házakat néztük meg – mint kiderült, a tanárnak is van egy ilyenje Padovában, az 5 közül az egyik az övé.

A szállásunk Jesolon volt, ahol a vacsora mellett, bortól megmámorosodva beszéltünk az élet nagy dolgairól. Kissé komolytalannak tűnhet a szituáció, viszont megint megtapasztalhattam ennél a tanárnál – róla már ejtettem egynéhány szót egy korábbi bejegyzésemben -, hogy ő nemcsak a tananyagot akarja leadni nekünk, hanem a gondolkodásunkat is formálni akarja. Nagyon jó egy intelligens, sok mindent elért professzorral megvitatni bizonyos dolgokat és megosztani a tapasztalatainkat. Ha Padovába jöttök tanulni, akkor mindenféleképpen vegyetek fel egy órát Andrea-Sigfrido Camperio Cianihoz!

Második nap Buranoba és Mazzorboba látogattunk el, ahol arra voltunk kíváncsiak, hogy miért is nem szívleli egymást a két település. Itt 4 fős csapatokat alakítottunk ki – mindegyik élén egy olasz diákkal -, akikkel kérdőíveket töltettünk ki a helyi lakosokkal. Persze ezalatt lehetőségünk volt a városokat is megcsodálni, valamint én a két török lánytól, akikkel egy csapatban voltam, néhány török szót, mondatot is megtanultam. Miután közösen megbeszéltük a tapasztalatainkat, visszautaztunk Jasolora, ahol kimerészkedtünk a tengerpartra is.

Burano

Életkép

Ezen az estén tengeri herkentyű(burgere)ket és halat vacsoráztunk, amiktől eldobtam az agyamat, annyira finomak voltak. Ezen az estén folytattuk az előző napi diskurálásokat, és akikkel tovább maradtunk ébren, lementünk a tengerpartra folytatni az eszmecserét. Természetesen ismételten nagyon jól éreztem magamat.

Az utolsó nap Muránoba utaztunk el, ahol arra voltunk kíváncsiak, hogy ezen a szigeten élő emberek hogyan is tudnak „életben maradni” – Evolutionary Psychology óra keretein belül voltunk ezen a field tripen, így leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen adaptív „módszereket” alakítottak ki az évszázadok során. Természeten itt megcsodálhattuk a híres-neves muránoi üvegeket, egy mesterember be is invitált minket, ahol megcsodálhattuk, hogy hogyan is készül el egy alkotás – akkor éppen egy madarat formázott meg.

Estére hazaértünk, és amilyen jó időnk volt az egész utazás alatt, olyan szörnyű várt ránk itthon – éppen olyan, mint amilyen Magyarországon.

Azt kell hogy mondjam, hogy valószínűleg a legjobb field tripemen vettem részt, ahol a világ leglazább tanárával, egy remek társasággal, csodálatos helyeken voltam, és életre szóló élményeket és tapasztalatokat szerezhettem. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy elmentem. És bár nem vagyok a selfie híve, a tanár mégis csinált egy nagyon jót: